Az egészségtudatos táplálkozás már régóta az életem része, így ügyelek arra is, hogy a zöldségek és gyümölcsök vagy bio termékek legyenek, vagy hazaiak, azaz termelői. Mindez ma már könnyedén megoldható online, mert csak leadom a rendelést, és érkezik is a megbízható, friss áru vidékről. Így ismertem meg Erikát, akinek történetét most megosztom Veletek. Nemrégiben kiírtam ugyanis az ElőkéSzülés Facebook oldalára, hogy ha van valakinek tanulságos története fogantatással vagy várandóssággal kapcsolatban, akkor küldje el nekem, és ha jónak látom, akkor közzéteszem. Hát, az Övé ilyen volt! Olvassátok szeretettel:
Drámai sikertörténetünk az ismerősi körünkben nagy érzelemáradatot indított el, közel 3,5 éve. Ha az elején akarnám kezdeni, akkor talán azt írnám, hogy egy nagy szerelem nagy öröme volt a miénk, amikor kiderült, hogy ikreket várunk. De aztán másképp lett...
Rólunk azt érdemes tudni, hogy egészségtudatosan táplálkoztunk, hiszünk a meditáció és a jóga erejében, és abban, hogy a tudatalattiban zajló folyamatok befolyásolják életünket. Talán a mi történetünk is erre ad tanúbizonyságot.
Amikor kiderült, hogy elérkezett az a hatalmas öröm, ami a babavárást jelenti egy fiatal pár számára, akkor azt gondoltuk, hogy ezzel a hírrel mindenki ugyanígy lesz a környezetünkben. Az első ultrahang vizsgálatkor boldogan hallgattam a két kis dobogó szívet. Sokkolt a hír, ugyanakkor mégis boldog voltam, hogy ikreink lesznek. El is kezdtük a legközelebbi barátokat értesíteni a jó hírről, viszont a fogadtatás drámai volt: "Komolyan!? De basszus, ebből bajod lesz!" vagy "De hát ez lehetetlen! Nincs is iker a családban, és egy ikerterhesség mindig problémával jár." Próbáltunk mindenkit meggyőzni, hogy ne vicceljen, ez így jó, ahogy van, minden rendben lesz. Majd eljött az újabb orvosi vizsgálat, amikor a doktornő sem volt szívderítőbb. Annak ellenére, hogy minden leletem és ultrahangom teljesen rendben volt, elkezdett sopánkodni: "Hát hölgyem, a rossz hírem az, hogy általában csak minden 5. ikerterhesség zajlik le komplikációk nélkül. És amúgy is, szerintem chlamydia-fertőzés (ejtsd.: klamídia) gyanús annak ellenére, hogy nincs a leleteiben erre utaló jel." (Jelentése: Méhszáj és petevezeték gyulladását okozó fertőzés.) "Szedje be ezt az antibiotikumot, és meglátjuk, javul-e!" Forgattuk a szemünk rendesen, hogy mi van valójában, ha minden leletem tökéletes, minden tenyésztés, vérvétel és vizeletvizsgálat rendben van, akkor miért lennék mégis beteg. De mivel az orvos azt mondta, beszedtem a szükséges antibiotikumot. Gondosan ügyeltem rá, hogy jelezzem, melyik antibiotikumokra vagyok allergiás. A végén kiderült, hogy így is olyat kaptam, amit nem szabadott volna, és ekkor kezdődött el minden.
Továbbra is rendben volt minden vizsgálati eredményem. Voltam más orvosnál is kontroll vizsgálaton, de az eredeti orvosom csak mondta a magáét, hogy szerinte ebből baj lesz. Ekkor egy barátnőm javaslatára orvost váltottam. Ő kerek-perec kijelentette, hogy azt az antibotikumot nem kellett volna, hogy beszedjem, mert semmi nem utalt rá. Felírt egy immunerősítőt, ami a reggeli rosszulléteimre csak hab volt a tortán. Elkezdődtek a komolyabb tünetek. Az immunrendszerem kiütöttem és elkezdtem hol csalánkiütéses lenni, hol masszív felfázás gyötört. Egyik gyógyszer után kaptam a másikat, és végül saját védelmem érdekében beültem egy kamillás fürdőbe és esténként abban csücsültem. A felfázás tünetei enyhültek és kezdett helyreállni a szervezetem. A vérleletem az orvos szerint továbbra is rendben volt, a babák is jól voltak szerencsére.
Viszont volt egy furcsa tünetem, amivel mindenki elhajtott, elkezdtem vizesedni a 3. hónapban. Elmentem a védőnőhöz, a nőgyógyászhoz és mindenki azt mondta "Ez természetes, minden kismama vizesedik." Mivel még irodai munkám volt, az ülőmunka csak rontott a vizesedésen és újabb tünetem lett, rendszeres vérzett az orrom. Mentem vissza az orvosokhoz, hogy kiderüljön mi lehet a bajom. Erre az volt a reakció, hogy "Biztos a vérnyomása miatt van, dugjam be, nem olyan nagy dolog ez!" A negyedik hónapban már nem tudtam mit gondoljak. Éjszakánként légzési nehézségeim voltak, vizesedtem, fájt a májam. A vérlelet és a vizeletminta továbbra is rendben volt. A vérnyomásommal sem volt gond, de azt észrevette, hogy nagyobb a hasam, mint kellene. De hát biztos az ikrek miatt, gondolta ő. A 4. hónapban a hasam mérete a 6 hónapos kismamákéval vetekedett. Telt múlt az idő, az ultrahangon is minden rendben volt. Én lelkesen énekeltem, gitároztam a kisbabáinknak, beszélgettem velük. Férjem is elkezdte már a világ dolgaira való nevelésüket, és éltünk várakozás teljesen. Majd eljött a várva várt 4 D-s ultrahang, ekkor jött a meglepetés. Kérdeztük az orvost, hogy "Milyen neműek, látszik már?" Erre ő: "Nem teljesen mindegy? Úgyis fogyatékosok lesznek." Köpni, nyelni nem tudtam, eleredt az orrom vére és konkrétan befulladtam a stressz miatt. A párom majdnem megütötte ezt a pernahajdert, akiben annyi empátia sem szorult, mint egy halba. Miután a vizsgálat végetért, könnyek között hívtuk fel az orvosom, hogy elmeséljük neki, mi történt. Ő persze erre letolt, hogy miért egy másik orvoshoz mentem. Elmentünk abba a diagnosztikai központba és sajnos megerősítették a dolgot. A babák hasvízkórban szenvedtek és az agyuk se fejlődött ki rendesen. Lám, az első dokinak igaza lett? Kerestük az okokat, nem értettük, hogy ha minden leletem rendben volt, akor mi a baj. A családunk pánikba esett a hír hallatán. Próbáltunk erősek maradni és még mi tartottuk a többiekben is a lelket. Mondtuk nekik, hogy ne aggódjanak, nem lesz baj, biztosan tévedés történt.
Orvosról orvosra jártunk míg végül találtunk egy tündéri nőgyógyászt. A budai rendelőben soron kívül, munkaidőn túl fogadott minket. Majdnem 3 órán át ultrahangozott. Vért vettek, vizelet néztek, de addigra már olyannyira rosszul voltam, hogy egy hét alatt alig tudtam annyi mennyiséget produkálni, ami szükséges lett volna a vizsgálathoz. A doktor úr csak nyomozott és nyomozott. Majd kérdeztem, hogy "Miért csak az egyik babát nézi?" Mire odafordult, megfogta a kezünket, a szemünkbe nézett és nagyon halkan csak ennyit mondott: "Nincs jó hírem. Az egyik baba már meghalt. A másik még éppen hogy mutat életjelet és az élete veszélyben van Önnek is. Ha szeretné addig vizsgálom míg rá nem jövünk, mi lehet a baj, de ha azt kéri, hogy indítsuk meg a szülést, akkor máris hívom a mentőt." Kértük, hogy próbálja meg még kideríteni az okát. A fura az egészben az volt, hogy az első UH-n volt 2 magzatburok, a másodiktól nem és senkinek nem tűnt fel. Ez a nagyon kedves doktor úr észrevette, hogy az egyik babára gyakorlatilag rászorult a burok és ez okozhatta a keringési zavart, a fulladást. Kiderült, hogy a placenta működésével is gond volt. Ezt már korábban is észre kellett volna, hogy vegyék és aszerint kellett volna kezelni engem. Végül az utunk egyenesen a MÁV kórházba vezetett. Elmondta mi vár rám és megpróbáltunk felkészülni lelkileg a szülésre. A kórházban felrakták a tágítót és éjjelre magamra hagytak. Az én drága férjem ameddig csak tudott, végig mellettem volt. Majd reggel 6-ra jött vissza, amikor mentünk a szülészetre, ekkor már nem sírtam. Igyekeztem elhesegetni a gondolatokat arról, hogy igaza legyen a nővérkéknek és ez az egész napokig eltartson. Átadtam magam a természet erejének és egy dologra figyeltem mindössze: Az elmém tiszta maradjon, mentesen a félelemtől és a legnagyobb erőmmel azon legyek, hogy "simán" menjen minden. Reggel 6-tól délig le is zajlott. Férjem végig az ágyam mellett volt, fogta a kezem, néha láttam rajta, hogy szeretne segíteni, de szinte nem tud és neki akkora fájdalom, amit leírni sem lehet. A szülésznő kérte, hogy üvöltsek, ha jól esik, de mondtam neki, hogy nincs értelme. Két fájás között igyekeztem bealudni és a legjobban ellazítani magam. Nem sírtam, talán csak belül. Ahogy elérkezett a szülés vége, a lelki fájdalmon kívül, szinte minden elillant. Egy valamit kivéve, elvették a kisbabáimat. Az érzés a mai napig bennem van. Nem néztem oda, nem is engedték. De a legjobban az fájt, hogy el se búcsúzhattam tőlük.
A gász otthon zajlott, rengeteg lelki terápián voltunk, 2 év kellett ahhoz, hogy feldolgozzuk a történteket.
Lelkileg rendbejöttünk és leköltöztünk vidékre, hogy új életet kezdjünk. Eljutottam egy doktornőhöz, aki felnyitotta a szemem, hogy inzulinrezisztens vagyok és borzalmas a vérképem. Ezt eddig is látnia kellett volna az összes orvosnak, akiknél jártam. Új diétát kaptam, így már nemcsak a lelkem, hanem a testem is elkezdett gyógyulni. A lelkem végül meggyógyult, de nem felejtettem el semmit, csak már más szemszögből néztem. Egy tanulási folyamatnak fogtam fel. A barátaink szerint hősök vagyunk, hogy talpra tudtunk állni, egészséges lelkivilággal megőriztük a kapcsolatunkat, a szerelmünket. A tudatalatt dolgozó erők: "Ezt nem tudom végigcsinálni!" érzés hozzájárult ahhoz, hogy ez lett a vége. De ezen túl kellett lépni és tanulni kellett belőle. Megismertem a saját erőm, most már tudom mire vagyok képes és tudom, hogy a jövőben miken fogok változtatni, hogy ez még egyszer ne fordulhasson elő.
Ha ismered a tested, akkor ne hagyd annyiban, ha csak legyintenek rád! Nem normális, ha vizesedsz! Nem normális az orrvérzés vagy akár a légzési nehézség! Ma már tudom, hogy ez keringési zavartól, hormon-és cukorproblémáktól fordul elő. Járj utána, hogy ne járj úgy, mint én! Állj ki az igazadért, ha elutasítanak, de Te érzed, hogy valami nem normális. Én nem tettem, mert túl hiszékeny voltam. Higgy magadban, hogy tudod mi zajlik belül, még akkor is, ha nem tudod megfogalmazni!
Ha Neked is van tanulságos történeted, amit szívesen megosztanál a többiekkel, akkor küldd el az elokeszules@gmail.com-ra, és írd be a tárgy mezőbe: A MI SZTORINK!
Várom leveleiteket!
Farkasné R. Katalin
